Fogarasi Nap–lo-pó

2001. június – július

         Már az elején összekeveredtek a napok. Mire felmásztam a vonatra, azt sem tudtam mit keresek ott, nem az utazási pánik, sokkal inkább a kapkodás eredményeként. Dorka egyenesen a munkából jött, Csongor is éjszakázott Zoltán és Balázs kapásból három zsákkal vágódott fel a vonatra. Én az indulás előtt pár perccel vehettem át kiegészítő jegyemet, végül is csak a diákomat hagytam otthon.  Mindenesetre ez az ötös csapat – ha nem is problémamentesen, de - áthidalta a kezdeti nehézséget…

         Az IC büfékocsijában könnyen és vidáman teltek az órák ezt most nem is részletezem. Békéscsabán is még jól ment minden. Hittünk a napban, a nap égetően hitegetett minket, egészen a határig. Aztán a határon gondolt egyet odafönt az ég, és nekizúdult, és tíz napon keresztül csak kísért bennünket végig utunkon, rendíthetetlenül. 

       Békéscsabáról Nagyszebenen át Viktóriavárosba értünk. Ez kb. 12 órát vett igénybe. Nagyszebenből vonattal mentünk egy Courti Soara nevű helységbe, ahonnan Viktóriavárost busszal közelítettük meg.

       Az utazás egyik jellemző mozzanata volt, a román közlekedési eszközökhöz való viszonyunk. A hajnali vonatok barlang sötétek, fejlámpával tapogattuk ki az üléseket.  A vonaton hajnali halászok gyülekeztek sajátos bukéval… s mivel a csapat akkor még üde szappanszagúnak volt mondható (úgy értem a tizedik naphoz képest), elég finnyásan tollászkodtunk a helyeinken. Szerencsére ez a viszony már a második nap után megváltozott, az ember tényleg hihetetlen adaptációra képes.

  1. - Árpási Turistaház

  Viktóriaváros. Hajnali hat óra. Utána pedig este nyolc. A különbség nyolc kilométer az is ’taxi de dacia’ -val az Árpási turistaházig.

A Turistaház teraszán töltöttük az egész napot. Megjegyzem, a teraszon kényelmetlen vasszékek vannak alvásra kifejezetten alkalmatlanok, és a tetőfedő esővédő rendszer sem működik tökéletesen. És mi csak hallgattuk és figyeltük a zuhogó az esőt.  Homály vette körül a völgyet, patak zubogott nem messze a turistaháztól, ködös, és reménytelenül lédús volt a táj.

  2.  – Turnuri

     Kielégítően, meglepően csodálatos reggelre riadtunk. Riadtunk, mert egy tehénke jelezte a reggelt, közvetlenül a sátrunk előtt.

Aztán egyszer csak ott magasodott előttünk egy hegycsúcs, mögötte még egy. Az Árpási turistaház 410m-es szintjétől indultunk, derengő napfényben, és abban a boldog tudatban, hogy süt a nap, és sütni fog ezentúl, mindig.

(A magasságokat innentől különben figyelje mindenki, a laikusok még csodálhatnak is minket, ha akarnak… az első pár napban még én is laikusnak számítottam. Olyannak, aki azt hiszi, hogy 2000 m már nagyon magasan van. Rájöttem, hogy 2500m még magasabban…)

Völgyek, zuhatagok és gyönyörű sziklák mellett vezetett utunk. A lombhullató erdőt lassan fenyvesek váltják fel, a hőmérséklet csökkent (legalábbis a turistakönyv szerint, az én hőmérsékletem pl. a magassággal egyenes arányban nőtt), és egyre párásabb az idő. A pára idővel köddé nemesedik, a köd felhővé, a felhő pedig két –három – öt órás zuhataggá.

A látvány mindenesetre lenyűgöző, magunk mögött hagyjuk lassan a fás határt és élénkzöld hegycsúcs nyújtózkodik előttünk, csúcsán apró házikóval a Turnuri turistaházzal. A Turnuri turistaház 1535m magas pontját száraz bőrrel értük el s pár óra múlva, még mindig szívet melengető napsütésben figyelhettük a lassan közeledő szamárkaravánt, amely ennek a környéknek jellegzetes és egyetlen futárszolgálata.

A turistaházban meleg teát kortyolgattunk miközben műkaját kotyvasztottunk kis tűzhelyünkön, akkor még lelkesedve a meleg étel gondolatától.

  3. - 4.Podragu menedékház és a Moldoveanu

           Nyavalyogtam az előbb a sok eső miatt. Egy vallomással azért tartozom; kijelölt úti célunkat szinte mindig szép időben tettük meg. Soha nem ért minket a zuhatag java, mert azt általában mindig sátorból vagy turistaházból figyeltünk.  De csak általában. Ez mindenesetre igaz a harmadig és negyedik napra, amikor is a Podragu 2136m-es pontját, illetve a Moldoveanu 2418m-es csúcsát másztuk meg. 2000m felett a táj zordon, köves sziklás, és méltóságteljes. A távolság csalóka, egy ’karnyújtásnyi’ hegycsúcs 2 óra erőltetett menetet jelent. A hőmérséklet most már érezhetően hideg, a ködös pára az ember sejtjeibe eszi magát és duplán hűt. A hegycsúcsokon szél süvölt, az ember úgy érzi, bármelyik pillanatban elrepítheti egy ’fuvallat’.  Apró patakok, és csermelyek hálózzák keresztbe kasul a gerincet, és birkaszar gömbölyödik mindenütt. Egy biztos, nem érdemes ittasan futkározni a ’domboldalakon’.

A Moldoveanu, Fogaras egyik legszebb, egyben legmagasabb csúcsa. A csúcshoz vezető utunkon egyedülálló panoráma nyílik a mélyben hullámzó cirkuszvölgyekre, a csipkés hegycsúcsokra. Utunkon apró keresztek figyelmeztettek az óvatosságra. 

5.  Bilea tengerszem

Ha eddig a napig valaki meg bírta őrizni hidegvérét és rendíthetetlen túrázó kedvét, akkor ímhol, ez az a nap ami fordulópontot hoz(hat) az életébe.

Már maga a táv is tiszteletre méltó volt, s akkor még nem beszéltünk azon magaslatokról melyet egy- egy útba kerülő hegycsúcs felkínál.

A gerincekre merőleges irányban haladtunk, több cirkuszvölgyet is kereszteztünk.

Az utolsó órában a vállalkozó szellemű kalandokra egy ’meglepetés’ (vagy meglepő?!) rövidítés is vár, egy merőleges hegyoldal (rém) képében. Mi vállalkozóan szellemes kalandorok voltunk, de mire megmásztuk az utolsó csúcsot az idegeink tönkre mentek. Az utat különben nem a megtervezett útvonalon tettük meg. Eredeti utunk a Podragutól egy sziklás küszöb megmászása egy cirkuszvölgy oldalán történő felkapaszkodás illetve a Kisárpás nyerek kárfülkéjéből való kiemelkedésünk után az Árpás kaputól a Zerge tóig vezetett volna. Na, igen, ezt még olvasni is hosszú. Megjegyzem, hogy a sziklás küszöb sem olyan normális értelemben vett emberi tákolmány, a természet csodákra képes, mert küszöbből is akkorát teremt, hogy tetejét sem látni. Mivel nem volt csákányunk, de hófolt annál több az utunkon, kénytelenek voltunk a Transzfogarasi útra áttérni, és onnan megközelíteni a Bilea turistaházat.  Ez hatalmas kerülőt jelentett, így a tervezett 12 km, 17-18km-es szakasszá terebélyesedett (a rövidítés nélkül plusz 4 km lett volna)

Csak néhány pillanatkép a túráról: mélykék vizű tengerszemek, dús vizű, völgyekbe zuhanó vízesések, hófoltok a hegygerinceken, birkák-ugató terelőkutyákkal és lassú járású pásztorokkal, apró rózsaszín - fehér virágfoltok és óriási mélységek. Végül pedig: egy hatalmas csirkecomb – ezt kapták a lányok jutalomból, amiért végigmászták a túrát…

…megérte.

  6.  Cabana Cascada

  A Bilea -tónál sokáig elidőztünk az esőzések miatt. A Bilea –tó különben 2034m magasan található tengerszem, a Fogarasi – havasok legnagyobb terjedelmű tava. Sajnálatos tény, hogy a hajdan kristálytiszta tó mára szeméttárolóvá vált.

Történetünk úgy folytatódik, hogy az eső esik mi pedig 11-ig piálunk, utána 12 km-rel arrébb a Cabana Cascada-nál folytatjuk a piálást. Azt a 12 km-es távot különben egy száguldó román lady dáciájával tettük meg; az étterem csodájára járt annak, hogyan fér be egy jól összeszokott, hat napos, hattagú csapat, öt hátizsákkal egy darab dáciába.

  7.    után pedig a  8.  Nagyszeben – Budapest

  Esett. 11 óra körül, meguntuk a várakozást és nekivágtunk az utolsó szakasznak. Innentől csak arra emlékszem, hogy meneteltünk. Meg arra, hogy a hegyen esett és az alföldön sütött. Nagyon sütött a nap. Meg még emlékszem Nagyszebenre is, arra a pazar régi szász városra, lenyűgöző több száz éves ékszerdobozra, ami pusztulásra van ítélve.

  Mikor leértünk a Fogarasból, megfogadtam, hogy soha többé nem teszem a lábam magashegységbe. De ma, most, útnak indulnék. Újra.

  Heilmann Dia

fényképek a fotóalbumban!

vissza az előző oldalra