Kalandjaim Indiában

Nemestóthy Béla Nándor  - 2000

Fényképalbum

India titokzatos, távoli, ismeretlen, ijesztő, csodálatos, szegény, kincses, megismerhetetlen. Sokat ábrándoztam, milyen is lehet mindez az én szememmel nézve, de egyetemistaként nem várhattam, hogy rövidesen valóra válik ez az álom. Ám idén nyáron váratlanul felajánlottak egy indiai-magyar kutatói csereprogramban való részvétel lehetőségét. Nem gondolkoztam sokáig – tíz nap Kalkuttában- igen ez az!

Mikor felocsúdtam a meglepetés okozta kábulatból, máris el kellet kezdenem az előkészületeket. India közegészségügye sokat fejlődött az elmúlt évtizedekben, de az európai utazónak kívánatos egy-két (meg még néhány) oltásban részesülnie, már csak a biztonság kedvéért is. A megyei ÁNTSZ- főorvos-asszonya igen kedvesen, bár egy kicsit részletesen magyarázta el az összeszedhető betegségeket, és látott el a kellő jó tanácsokkal.

Mire beköszöntött az igazi ősz, kezdhettem előszedni a nyári ruhákat. Október végén indultunk a ferihegyi reptérről, egy csípős vasárnap hajnalon. A repülőgépek ma már lerövidítik a távolságot, de ekkora út megtétele igencsak fárasztó, különösen a turistaosztály japán gyerekekre méretezett ülésein.

   Azt mondják, az első találkozás a meghatározó. Amikor leszállt a Lufthansa óriásgépe Bombayben (Mumbay) éjjel fél egy múlt. Kilépve a légkondicionált fedélzetről füllesztő, párás, meleg falba ütköztünk.

   Az első percekben még a lélegzetvétel is nehezünkre esett, és ezen még az sem segítet sokat, hogy átvettük legkönnyebb nyári ruháinkat. Az útlevél és vámvizsgálat, indiai sebességgel mérve villámgyors volt, alig másfél óra alatt hivatalosan is India területére léptünk vízumunkra rákerült az „engedélyezve” pecsét.

   Kalkuttába már a belföldi repülőtérről az Air Indiával jutottunk el, (…jé, a repülőgép is lehet szemetes…)!

   A vasárnap hajnalból hétfő dél lett mire Kalkuttában csomagjainkkal együtt kiléptük a reptérről. Itt már vártak ránk az indiai kutatók, akik egy hónappal ezelőtt jártak náluk. Örömmel üdvözöltek bennünket, majd látva, rajtunk a fáradtság végső jeleit, gyorsan taxikba ültettek. Ahogy a bengáli sofőr indított és hirtelen belevetette magát a forgalom bal oldalába, éreztük, mi tényleg itt vagyunk!

   A  város Kalkutta nem egy „nagyváros”, kiterjedésére nézve a mi Budapestünk is megelőzi. De ha a lakosságot nézzük óriási a különbség. Az egyes adatok jelentősen eltérnek egymástól, a hivatalos álláspont szerint épp csak kilenc vagy tízmillió ember próbál itt megélni, míg a szociális szervezetek szerint a húszmillió jobban megfelel az igazságnak. Az utcákat járva természetesen nem tudtam megállapítani, kinek van igaza, de lenyűgöző volt látni igen, itt többen élnek, mint Magyarországon.

   A tömeg nem látszik elviselhetetlenül nagynak (mintha még férnének). Mikor ezt vendéglátóinktól kérdeztem, elmondták, a nyári árvizek óta sokan visszatértek vidékre.

A közlekedés

   Ez itt egy viszonylagos fogalom. A nagyvárosokban még inkább, Kalkuttában pedig, amelyik a legszegényebbek egyike, főként. Az utakon minden mozog: gyalogosok, csirkék, néhány tehén, autók, taxik, riksák - kerékpárosok, és persze az ázsiai jellegzetesség, a tuk-tuk. Ez a motoros riksa igen népszerű Kalkuttában. Olcsó és csak az utasok vállalkozó kedve szab határt teherbírásának.

   Volt szerencsém kipróbálni, hogy hét utastársammal együtt is állja a versenyt a hetes busz tempójával (feltéve, hogy a merész turista nem esik le, és ez igencsak elképzelhető, tekintve az indiai sofőrök lendületes stílusát). Aki a biztonságosabb megoldásokat szereti, az választhatja a taxit feltéve, ha jól beszéli a bengálit és jó fizikai kondíciókkal, rendelkezik. Ellenkező esetben számíthat rá, hogy átverik, és ez nem csak a fehér gazdagnak látszó turistákkal esik meg, hanem még a helyiekkel is!

   Ha olcsóbb közlekedési eszközt keresünk, mehetünk busszal, villamossal vagy a város büszkeségével, a metróval. Ez utóbbi nem csak indiai szemmel nézve meglepően tiszta. A szerelvények egyharmadát, a nőknek fenntartott helyek foglalják el, ha ide férfi óhajt leülni, - LADIES ONLY! - kiáltják kórusban. Egyébként mindegyik megfizethető még az indiai átlagnak is.

Az ételek 

   Eddig azt gondoltam, hogy a magyar konyha csípős fűszeres ételeket tartalmaz. De már az első étkezés után rá kellett döbbenem, mi igen íztelenül főzünk, de ez nem baj!

   Sajnálatos módon nem sikerült távozásunkig megértetni, hogy nem mindenáron akarunk minden ideget kiégetni a szánkból, és ha egy mód van rá, ne használjanak csípős fűszereket!

Az emberek

   Ha a legfontosabbat kéne kiemelni a látogatásból, azok feltétlenül az emberek. Amíg az utcákat jártuk, sehol nem találkoztunk veszekedő dulakodó ideges emberekkel. Ha felszálltunk egy buszra, és persze nem tudtuk, hol kell leszállni, az egész busz kiáltott fel: „igen most! Viszontlátásra!”. Ha valahol nyelvi problémánk akadt másodperceken belül kisebb tömeg gyűlt körénk és próbált segíteni. Kérdeztem, hogy állnak a bűnözéssel, veszélyes-e a város? Nem, bár az indiai nagyvárosok Bombay, Delhi nem túl biztonságosak, Kalkutta, bár szegény, de itt éjjel is biztonsággal lehet az utcán sétálni.

Egy látogatás

   Kalkutta nekünk magyaroknak - s különösen a Kőrősi Csoma Sándor Ifjúsági Természetjáró egyesület tagjainak - nem „csak” egy, az indiai városok közül, itt élt és dolgozott 12 hosszú esztendeig Körősi Csoma Sándor, vagy ahogy errefelé hívják Alexander Csoma de Kőrös, az erdélyi székely-magyar tudós.

   Már az első nap kértem, hogy ha mód van rá, látogassunk el a Bengáli Ázsia Társasághoz, ahol Csoma dolgozott. Sikerült kivitelezni már az első héten, az igazgató szívesen vette kérésünket.

   A kapuban egy titkár fogadott és üdvözölt bennünket a távoli, ám itt mégis közeli Magyarországról. Felkísért az igazgatói irodába, ahol néhány szót váltottunk, teát kaptunk és süteményt is kínáltak (most merjünk enni vagy ne?!). Az igazgató néhány mondatban ecsetelte Csoma nagyságát, fontosságát az indiai magyar kapcsolatokban, kifejezte a felett érzett örömét, hogy végre nem orientalisták jöttek Magyarországról, hisz az nekik is van számtalan, kedélyeskedett és ezzel utunkra engedett.

   Az eső állomás a könyvtár volt, melynek katalógusát még Csoma készítette és a tibeti munkákat ma is e szerint tartják nyilván. Megtekinthettük a híres tibeti-angol szótárnak a kéziratos példányát, és Csoma néhány levelét, amelyeket még a tibeti útról irt a társaságnak.

   A látogatás csúcspontja az a kis szoba volt, ahol Csoma lakott. A korabeli feljegyzések szerint alig mozdult ki szinte szerzetesi magányából, inkább a tudomány és a munka felé fordult.

   Megható volt látni az apró íróasztalt mely előtt csak térdelni lehetett és a tollat, melyet megőrzött a hálás utókor. A folyosón látható Csoma szobra, melyen most is friss koszorút találtunk.

   A Társaság a közeljövőben emlékszobát kíván felállítani a jeles tudós számára, ehhez Magyarországról vár segítséget.

   India lenyűgöző, a maga ellentmondásaival együtt is. Remélem nem először s utoljára jártam itt, ha minden sikerül 2008-2009-ben találkozunk INDIA!

Nemestóthy Béla

vissza az előző oldalra