Retyezát túra 2002.

Fényképalbum

Augusztus második felében reggel 7 órakor negyedmagammal indultunk neki az egy hetesre tervezett túrának, Budapest Nyugati-pályaudvarról, egy napsütéses nyári délelõttön. Bp-Lökösháza-Arad-Piski (Simeria) útvonalon haladt a vonatunk. Ezután átszálltunk egy másik, Petrozsény felé menõ vonatra. Ezzel Ohaba de sub Piatra állomásig utaztunk. A hosszú vonatút gyorsan telt, a román büfékocsi kényelmes székeiben. A terv az volt, mikor megérkezünk pénzt váltunk és taxival nekiindulunk a hosszú útnak Cirnicig. Semmi sem lehet tökéletes, ugyanis mikor leszálltunk a vonatról és pénzt akartunk váltani kiderült, hogy minden be van zárva (pl.: Bank). Megpróbálkoztunk hát a taxisokkal, de õk olyan rosszul váltottak, hogy csak na. Így egy lehetõségünk maradt: gyalog indultunk el. A legelsõ településen beugrottunk a kocsmába hátha….. váltanak nekünk pénzt. Végre sikerült!

Mivel ezután sem volt jármûvünk, hát tovább gyalogoltunk. A folyamatos stoppolás eredménye egy menetrendszerinti busz volt. A sofõr készségesen megállt és mi készségesen kifizettük a jegyeket. A buszon fergeteges volt a hangulat, a rádióból bömbölt a román muzsika és az emberek élvezettel hallgatták azt. A buszon összeismerkedtünk egy román úrral, aki mondta, hogy szívesen segít eljutni a turistaházhoz. Az úr elkísért bennünket egy buszmegállóba,  ahol buszok sajnos nem jártak, de fizetõs stop az mûködött. 20 perces várakozás után megállt egy rendkívül izgalmas küllemû kisbusz, s indultunk Nucsoara felé.

Útközben kicsit féltem hogy rámszakad az elõttem  lévõ ülésszerûség, de megúsztuk, s az utasokat hazahordva a környezõ falvakra, végre mi következtünk. Egy fél óra hegyi ámokfutás után megérkeztünk a célállomásra, a kb. 1000 m-en található Cirnici erdészházhoz, ahonnan gyalogtúránk indult. A turistaház tulajdonosa egy nagyon kedves román ember volt, akivel oroszul "kitûnõen" eltársalogtunk. Egy kis sör és forraltbor legurítása után felvertük sátrainkat és lepihentünk. Másnap nekivágtunk a hatalmas Retyezátnak.

Alexandru Borza kolozsvári botanikus tudós volt az, akinek javaslatára 1935-ben létrehozták  Románia elsõ nemzeti parkját a Retyezát Nemzeti Parkot, közel  tízezer  hektáron, a ritka endemikus növények védelmére. Az élõvilágát még nem tárták fel teljesen, szinte minden évben magyar egyetemisták töltik itt szabadidejük egy részét, hogy a ritka rovar és növényvilágot tanulmányozzák.

Retyezát a Déli-Kárpátok egyik leglátványosabb hegysége. Több mint 750 km2-nyi területén égbenyúló csúcsok, óriás katlanok, cirkuszvölgyek váltogatják egymást. A hegység zömét egy H betûre emlékeztetõ gerinc pár teszi ki, amely óriási sziklatömeget alkot. A legmagasabb csúcsok az északi gerincen találhatók: a Peleága 2509 m a Nagy Papusa 2500 m magas.

2000 m feletti magasságban szebbnél szebb tengerszemek találhatók, melyek csodálatossá teszik a vidéket. Legnagyobb tengerszem a Bukura-tó, mely 2041 m magasan található 8.86 ha területû és mélysége meghaladja a 15 métert. A környék egyszerûen lenyûgözõ, a Peleága és a Bukura csúcsok alatt a tó partján tehenek legelésznek és  vadlovakat is lehet látni. Mivel a Retyezát egy nemzeti park, ezért sátorozni a magashegyi régióban elvileg csak itt, a Bukura tó mellet engedélyezett. Mi kis létszámú csoportal ugyan sátraztunk 2000 m tengerszint körüli magasságban máshol is, de úgy gondoljuk, ezzel semmilyen kárt nem okoztunk a természetnek. 

Az út nem volt túl hosszú (kb. 1,5 óra, gyengébbeknek 2) a Pietrele menedékházig, ahol végre megebédelhettünk és vettünk pár hasznos holmit is, a további 'utazáshoz'. Egy magyar turista javasolta, hogy menjünk el a Bilea tengerszemhez, mondván, az egyszerûen gyönyörû szép és tele van hallal. Megfogadtuk a  tanácsát (bár a halak nem izgatták fel fantáziánkat) és megnéztük az említett  természeti képzõdményt, ezzel ugyan borult az eredeti útvonaltervünk, de sebaj, úgy is volt tartalékidõ tervezve. Nem volt túl kemény túra, de a hideg és a szél izgalmassá és fagyossá tette. Rövidnadrágban és trikóban indultunk neki a túrának. Mire felértünk, a télisapkáink is elõkerültek.

A sátrak felverését is megnehezítette a  nagy szél. Következõ nap elhagyva az ezerarcú Bilea-tót, a Zanaegelor-hágón keresztül megmásztuk a Peleágát, ami már kevésbé volt egyszerû, a közel  20 kilós hátizsákjainkkal egyensúlyozva az IFÁ-nyi kõtömbökön. A csúcsról gyönyörû kilátásunk nyílt a vidékre. Hatalmas szerencsénk volt, hiszen az ég szinte teljesen tiszta volt, ez azért ilyen öröm, mivel az év nagy részében a csúcs felhõbe burkolódzik. Este a Bukura-tó mellet szálltunk meg. Meglepett a sok sátorozó. A sorstársak nagy része magyar volt, de a kemping naplójában szinte minden nemzettõl találtunk bejegyzést. Másnap egy könnyed séta következett a Cabana Buta-ig, azaz a Buta  menedékházig.

Sajnos túra közben mikor egy kecskeszaros csúszós meredek lejtõn jöttünk lefelé,  útitársunk táskájának elszakadt a  pántja, s eleinte reménytelennek tûnt a szervízelés, de szerencsére szakszerûen sikerült megoldanunk a problémát egy fadarabbal. A menedékház környéke rendkívül szemetes volt. Az épület nemrég leéget, s az ottmaradt összes szemét – 'kitûnõ vaságyak' – a ház környékét díszítik. A menedékház egész jól fel volt szerelve. Lehetett meleg ételt  kapni, sajtot, sört és minden mást. A kemping kicsit hepehupás volt, de azért a célnak megfelelt. A szálláshely mellet volt egy patak, mindössze néhány fokos, amely alkalmatos  volt a fürdésre (csak a bátraknak). A túránk egyik legnehezebb napjára ébredtünk másnap. Az útvonal elvileg teljes mértékben jelezve van (térkép szerint), de gyakorlatilag azonban nem. Akinek kedves az élete, anak a Kis-Retyezát gerinctúrát nem ajánljuk. A túrautunk legveszélyesebb részén, mikor szinte penge vastagságú gerincen egyensúlyoztunk, egyszerûen eltûnt a jelzés. Az egyik oldalán 5-600 méteres falak, a másikon pedig görgetegek hívogatott minket a mélybe. Azonkívül a törpefenyvesek keserítették meg az utunk, melyeken keresztül egykoron a jelzés vezethetett, de áthatolni ma már szinte lehetetlen volt.

Az utolsó szakasz a platón csodálatos, s még kerge zergég is ugráltak körülöttünk, de a közel 1000 méterrel alattunk lévõ völgybe a leereszkedés kínszenvedés volt. A plató szélét erdõrengeteg zárta el, s tudtuk, hogy felszerelés nélkül a leereszkedés csak egy szûk sávban lehetséges. Szerencsére fél óra után rátaláltunk az egykori ösvényre, mely a platón jobbra ereszkedik le a völgybe. Végül leérve a völgybe kb. egy órás gyaloglás után megállt egy kisbusz, és fölvett minket. A baj csak az volt, hogy 2 perc múlva ismét megállt és még 11 embert vett fel. Az átépített kisbuszban persze ülések nem voltak, így az utazás nagyon  kényelmetlennek és hosszúnak ígérkezett, a nyakunkba hulló a 'sampinyonok' és vargányák között. Egy újabb probléma adódott, mikor a rendõrök megállították a kocsinkat, nézve a dízses gyülekezetet, s mi jobbnak láttuk gyalog folytatni utunkat.

A szép az egészben az volt, hogy azért fizettünk, hogy ugyan olyan távolságra legyünk – a senki által nem ismert – turistaháztól, mint amikor beszálltunk, csak éppen a másik iányba. A legnagyobb meglepetés akkor ért minket, amikor teljesen kitikkadva megérkezünk a Zsil-völgyébe, a tündéri bányászfalvakba, és kiderült, hogy a turistaház (térkép még jelzi!), ahol megszálltunk volna,  egyszerûen nem létezik. Hosszas tanakodás után úgy döntöttünk, hogy (mivel a Zsil völgyben vadkempingezni nem kívánunk) irány Simeria.

Egy menetrendszerinti busszal végre eljutottunk a célállomásra. Itt elköltöttük maradék pénzünket, és hosszas várakozás után elindult vonatunk Pest felé. A hazafelé úton nem sokat beszélgettünk, mivel a gigantikus harc az elemekkel teljesen kitikkasztotta megércesedett izmainkat. Na azért egy-egy sör legurult a hosszú út után.

Mindenki szíves figyelmébe ajánlom a Retyezát-hegységet, mely annyi élménnyel gazdagított bennünket, hogy míg élünk nem felejtjük el. Remélem felkeltettük figyelmetek, s Ti is meglátogatjátok Erdély eme gyöngyszemét.

Heilmann Márk

vissza az előző oldalra